Érik az alma,
hajlik az ága,
fűre hajlik,mint egy sátor,
sok édes almától.
Szedjük,
kapjuk,
habosra harapjuk-
a többivel mi legyen?
Holnapra
hagyjuk.
Kormos István
Alma, alma, almafa
Alma, alma, almafa,
ékes aranyalmafa,
ez az álmos kicsi lány
elaluszik alatta.
Alma, alma, almafa,
ékes aranyalmafa,
ez az álmos kicsi lány
mit álmodhat alatta.
Weöres Sándor
Bóbita
– Vásár I. részlet –
Olcsó az alma,
Itt van halomba,
Aki veszi, meg is eszi,
Olcsó az alma!
A sámsoni piacon
Almát árul egy asszony.
Gyere pajtás vegyük meg,
ketten vagyunk, együk meg.
Füzesi Zsuzsa
Amikor még kicsi voltam
Az első almát,
amikor kaptad,
tömzsi kezedben
meg-megforgattad.
Azt hitted golyó
vagy talán labda,
elgurítottad
erre meg arra.
Majd mást gondoltál,
beleharaptál
és akkor egy jót,
nagyot kacagtál.
Van egy tisztás az erdőben.
Simogató selyem fűvel.
Várja a kirándulókat.
Egy madár járt egyszer arra.
a csőrében volt egy alma,
de nehéz volt, nem cipelte,
gondolt egyet, elejtette.
Fű benőtte, föld takarta,
jött a tél, elaltatta.
De egyszer csak egy magocska
pici csíráját kidugta.
Életre kelt, nyújtózkodott,
aztán kinőtt, lombot hozott.
A napsugár melengette,
langyos eső öntözgette,
a szél vigyázott rá,
elkerülte, nem tépázta.
Boldogan élt így a fácska.
tavasz jött és felruházta,
halvány csipkét adott rája,
illatfelhő volt a fátyla.
Hüvelykujjam almafa,
Mutatóujjam megrázta,
Középső ujjam felszedte,
Gyűrűs ujjam hazavitte,
A kisujjam mind megette,
Megfájdult a hasa tőle.
Hej, a sályi piacon
Almát árul egy asszony.
Jaj, de áldott egy asszony,
Hatot ad egy garason.
*
Hétfőn alma, kedden alma,
gyorsan fogy az alma halma.
Hét, hat, öt, négy, három alma-
Ezt a szépet ki akarja?
*
Piros alma csüng a fán,
Szakítsd le, te barna lány.
Leszakítom, megeszem,
Mert az almát szeretem.
Piros alma csüng a fán,
Szakítsd le, te barna lány.
Leszakítom, megeszem,
Mert az almát szeretem.
Gyümölcs vagyok, édes vagyok,
Ha megértem piros vagyok.
Télen elrejt jól a kamra,
Mi is volnék, ha nem az…..(alma)
Mi után érik az alma? (virágzás után)
Kerek, kerek, gömbölyű, ránézni is gyönyörű. Mi az? (alma)
Zöld asszonynak piros arcú leányai vannak. Mi az? (almafa)
Beleharap a savanyú almába.
Piros, mint az alma.
Szereti más almáját enni.
Későn érő alma tovább tart.
Nem esik messze az alma a fájától.
Szelíd almának van becsülete.
Tele van méreggel, mint az alma féreggel.
A piros alma is gyakran férges.
Késő őszre járt az idő. A fákról már réges-régen lehullottak a levelek, egyedül csak a vadalmafa legtetején árválkodott egyetlen alma. Nyúl futott át az erdőn, és meglátta az almát. Hogyan lehetne megszerezni? Nagyon magasan van – nem tud odáig felugrani.
- Kárr-kárr!
Körülnéz a Nyúl, és meglátja , hogy a szomszédos fenyőfán ott üldögél a Varjú,és jóízűen nevet rajta.
- Hallod-e, Varjú koma! - kiáltotta a Nyúl.
- Szakítsd le nekem az almát!
Varjú átrepült a fenyőről a vadalmafára, és letépte az almát. De az kiesett a csőréből, le a földre.
- Köszönöm szépen Varjú koma! - kiáltotta a Nyúl, és fel akarta emelni az almát, de az- uramfia, mit látnak szemeim? - szusszant egyet, és elszaladt.
- Hát ez meg miféle csoda?
Megijedt a Nyúl, de aztán rájött, mi történt, Az alma a fa alatt összegömbölyödve alvó Sündisznócska hátára pottyant. Az álmából fölriasztott Sündisznócska ijedtében futásnak eredt, és tüskéin magával vitte az almát is.
- Állj meg, állj meg!- kiáltozott a Nyúl. - Hová viszed az almámat?
- Ez az én almám. Leesett a fáról, és én elkaptam.
Nyúl odaugrott Sündisznócskához.
- Azonnal add vissza az almámat! Én találtam rá!
Odarepült hozzájuk a Varjú.
- Felesleges vitáznotok ez az én almám, én téptem le a fáról, magamnak! Sehogy sem tudtak megegyezni, mindegyikük a magáét hajtotta, kiabálta:
- Ez az én almám, az enyém!
Veszekedésük felverte az erdő csendjét. Verekedésig fajult a dolog: a Varjú csőrével csípte a Sündisznócska orrát, a Sündisznócska tüskéivel megszúrta a Nyulat, a Nyúl pedig oldalba rúgta a Varjút. Ekkor ért oda hozzájuk a Medve. Rájuk bömbölt:
- Mi történik itt? Mi ez a lárma?
Azt felelik neki a veszekedők:
- Mihail Ivanovics, te vagy itt az erdőn a leghatalmasabb, a legbölcsebb. Légy te a bíró. Azé legyen az alma, akinek te ítéled.
Ezzel elmesélték a Medvének, hogy s mint esett a dolog. Medve gondolkodott, töprengett egy ideig, megvakarta a fül tövét, aztán megkérdezte:
- Ki találta az almát?
- Én! - felelte a Nyúl.
- De ki tépte le a fáról?
- Bizony én!- károgta a Varjú.
- Jól van. De ki kapta el?
- Én kaptam el! - kiáltotta a Sündisznócska.
- Nos akkor- ítélte a Medve - mindhármótoknak joga van az almára.
- De csak egy almánk van! - kiáltották egyszerre.
- Osszátok el az almát szép egyforma darabkákra, és mindegyitek vegye el a maga részét.
Megint egyszerre kiáltották mind a hárman:
- Hogy a csudába nem jutott ez az eszünkbe!?
Sündisznócska elvette az almát, és négy egyforma részre vágta. Egy darabot a Nyúlnak kínált.
- Tessék, ez a tiéd, Nyúl, mert te láttad meg elsőnek.
A másodikat a Varjúnak adta.
- Ez a tiéd, mert te tépted le.
A harmadik darabot ő nyelte le.
- Ez az enyém, mert én kaptam el az almát.
A negyedik darabkát pedig a Medve mancsába nyomta.
- Ez a tiéd!
- Ugyan miért?- ámuldozott a Medve.
- Azért,mert te békítettél össze és vezettél a helyes útra bennünket!
És mindannyian megették a részüket az almából, és mindenki elégedett volt, mert a Medve igazságosan döntött, senkit sem bántott meg.
-Vlagyimir Szutyejev-
Rajtakaptam a kis almafát,
miért öltött habfehér ruhát?
Kiszökött az útra, integet,
így kémleli a kéklő eget,
hajladozik, pártája ragyog:
igézi a hajnalcsillagot.
Kányádi Sándor
Fa az ágát földre hajtja
Fa az ágát földre hajtja,
kínálja magát az alma.
Sárgán nevet rád a körte,
lepottyan, ha nem nyúlsz érte.
Ásót, kapát fogj marokra,
leszárad a krumpli bokra.
Ha nem ügyelsz reggel este.
dió koppan a fejedre.
Foszló kertje az ősznek,
ökörnyálak kergetőznek.
Virradattól, napnyugtáig,
dombok hátán traktor mászik,
füstöt is ver, csuda kéket,
s húz nagy három vetőgépet.
Saláta-uborka
terem a kis udvarba.
Méz-körte, vaj-alma
terem a hegyoldalba.
Gyere, tartsad kicsi sapkád,
adok érett, piros almát.
Gyere, tartsad kicsi kendőd,
adok édes, puha szőlőt.
Kányádi Sándor
Októberi lakoma
Sárguló, ritkuló lombú fák,
Üresen ásító fészkek.
A fák alatt egy kis legény
vidáman fütyörészget.
Almát tallózgat, lombok között
lapító almát, körtét.
(Kár, hogy a dióágakat
a verők összetörték.)
Megrakják zsebét, kebelét,
s kiül az őszi napra.
Mellette dióval tele
üldögél a kalapja.
Követ keres, két jó követ,
föl sem kell állni érte.
Körülötte már ott csücsül
utcája kicsi népe.
Elkezdődik a lakoma.
A szomszédban lekvárt főznek.
Süt a nap, finom szilvaíz
illata van az ősznek.
Hajnalban vadlibák húztak el a kert fölött. Alacsonyan repültek, s hát látták, hogy az almafán egy alma búslakodik, árválkodik egyes-egyedül. Teljesen zöld volt.
- Hát te még itt vagy? - kiáltottak rá. - Nem tudod talán, hogy mögöttünk hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Egy-kettő, bújj a kamrába!
Szegény alma nagyon megrémült, és ijedtében még jobban elzöldült. Mitévő legyen? Hiszen ment volna ő szívesen a kamrába, de nem szedték le, mivel olyan halvány az orcája.
- Szél, szél, lökj le, kérlek, a földre! - könyörgött.
A szél jól szemügyre vette az almát.
- Nem vagy még elég piros- dörmögte-, de hát semmi közöm hozzá. Ha úgy kívánod, lelöklek a földre.
Jó nagyot fújt, és megrázta az almafát. Az alma lepottyant, és hosszan gurult a fűben. Épp arra ment a kerti manó. Pókhálóból volt a zekéje, nagy, kerek szalmakalapot viselt a fején. Megbotlott az almában.
- Hát te mit keresel itt? - kiáltotta. - Nem tudod talán, hogy a vadlibák mögött hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Bármelyik pillanatban beronthat a kertbe, Gyorsan bújj a kamrába!
–Bújnék én édes örömest – mondta az alma -, de nem tehetem. Nincs még pír az orcámon, nem akarnak befogadni.
–Hát ezen igazán könnyű segíteni! – kacagott fel vidáman a kerti manó. – Várj csak egy cseppet!
Száraz fűszálakból fürgén ecsetet kötött, arany napsugarakat olvasztott egy kettétört mákfejben, jól elkeverte frissen szedett hajnali harmattal, s kicsattanó pirospozsgásra festette a sápadt alma pufók orcáját.
– Köszönöm, köszönöm! – hálálkodott az alma, és felderült.
Hevert a szép piros alma a fűben. Gyerekek jöttek a kertbe, észrevették, odaszaladtak.
– Nézzétek, milyen gyönyörű alma!
Gyorsan felkapták, vitték a kamrába, szépen beillesztették a többi alma közé, a polcra, s hát egy sem volt olyan szép, ő volt mind közt a legnagyobb, legkövérebb, legpirosabb,leggömbölyűbb!
Vidáman kuksolt a polcon. Jöhet már a tél!
-lengyel népmese-
Kányádi Sándor
Nyári alma ül a fán
Nyári alma ül a fán,
fa alatt egy kisleány,
néz a kislány föl a fára,
s le az alma a kislányra.
Nézik egymást mosolyogva:
lány az almát, lányt az alma.
Gondolkozik, mit tehetne,
áll a kislány lábujjhegyre,
nyúlánkozik, ágaskodik,
ugrik, toppan, kapaszkodik.
De az alma meg se moccan,
csak mosolyog a magasban.
És a kislány pityeregve
csüccsen, huppan le a gyepre.
Lomb közt szellő szundít csendben,
de a sírásra fölserken,
sajnálkozva néz a lányra,
és az ágat meglóbálja.
S hull az alma, örömére,
Pont a kislány kötőjébe.
Három kislány almát szed,
egyik kisebb, másik szebb,
nótázik a legkisebb,
mind a három almát szed.
Délig szedtek százegyet,
három puttony megtellett.
Napnyugtáig még százat,
három kislány elfáradt.
Alma, alma, piros alma
Hamm!
József Attila
Szeretném, ha vadalmafa lennék!
Szeretném, ha vadalmafa lennék!
Terebélyes vadalmafa:
S hogy testemből jóllakhatna
Minden éhező gyermek
Árnyaimmal betakarna.
Szeretném, ha vadalmafa lennék
S minden egyes árva gyermek,
Ha keserű könnye pereg,
Felkeresné s könnyeivel
Öntözné meg a tövemet.
Szeretném, ha vadalmafa lennék,
Mi ha majd egykor kiszárad
És a tél apó kivágat,
Lángjaival felszárítná
Könnyeit a bús árváknak.
S ha csakugyan vadalmafa lennék,
Volna öröm a földön és
Sehol semmi bú, szenvedés
S a mosolygó fejeket nem
Bántaná az elköltözés.
Herke Rózsa
A csúfondáros kis alma
Fájáról a kis alma
megszökött az éjszaka,
indul, szalad messzire,
le a kertek végibe.
Árok partján lepeget,
és a holdra ránevet:
- De sápadt vagy vén legény!
Bezzeg piros vagyok én!
Arra száll a jó bagoly,
és annak is odaszól:
- Csúfít az a pápaszem,
dobd el gyorsan, öregem!
Csalogány kezd egy dalba,
s fintort vág a kis alma:
- Szép a hangod, kis húgom,
de a fülem bedugom!
Árkot ugrik cicapár,
s a kis alma szája jár:
-Ó, hát ez is valami?
én is tudok ugrani!
Ugrik, be az árokba,
elnyeli a pocsolya.
No, kis alma, ott maradsz,
ha ki nem szed egy malac.
Almában a kukackodás
nem egyszerű foglalkozás.
Nem segít a hős kukacon
imádkozás, fogadkozás.
Mert,ha egy szörny az almába
mélyeszti az éles fogát:
nem menti meg a kukacot
se csoda, se bádogkabát.
Kérlek, kérdezd meg az almát,
nincs-e benne kukac egyén?
Ki mint jogos tulaj közli:
- Ez a kukaclak az enyém!
Bibliából – a tudás fáján a paradicsomban alma termett, és ősanyánk, Éva – a kígyó biztatására – ezt szakította le, amivel Ádámot a bűn útjára csábította. A kereszténység számára az alma lett az, amely meghozta az embernek a tudást és az eredendő bűnt.
Görög mitológiában – Trójában az istenek Párisz királyfit bízták meg azzal, hogy az aranyalmát a legszebb asszonynak ítélje oda. Igen ám, de a civakodó istennők kölcsönösen megvesztegették a döntőbírót, aki végül is – hogy elnyerje Szép Helénát, a trójai király feleségét – Aphroditének ítélte az almát, s ezzel a maga és honfitársai fejére vonta a csalódott vetélytársak – Héra és Athéné – bosszúját. Ez vezetett a Trójai háború kitöréséhez.
Az alma Tell Vilmosnak, a legendás svájci szabadsághősnek a történetei között is szerepel. Miután Tell megszegte Gesslernek, a Habsburgok kormányzójának azt az utasítását, hogy tisztelegjen a póznára tűzött hercegi kalap előtt, a kormányzó arra ítélte a nyíllövő művészetéről híres hőst, hogy nyilával a kisfia fejéről lőjön le egy almát.
A tudománytörténet híres almái
Isaac Newton még mint ifjú, de máris kiváló fizikus egy délután a családi kertben álló almafa alatt szundított el. Egyszer csak arra ébredt, hogy egy lepottyant alma nagyot koppant a feje Búbján. Newton ekkor ismerte fel a gravitáció erejét, és ez az élmény ihlette a mozgástörvények megfogalmazására.
A mesék világában minden bizonnyal Hófehérke története a legismertebb.
Vörösmarty: Csongor és Tündéjében Tünde, a tündér, aranyalmafát ültetett, hogy ekképp hívja fel magára földi szerelmének figyelmét.
A magyar történelem is őriz szép emlékeket az almával kapcsolatban. Több, mint ezer évvel ezelőtt már a királyi felségek között szerepelt az aranyalma ( vagy más néven az országalma), amelynek egy Anjou-kori szép darabja a magyar királyi korona, és jogar mellett a felségjelvények ékes része.